Történetek
Nagyon köszönjük, hogy megosztjátok velünk a saját történeteiteket. Úgy gondolom, hogy sokaknak erőt adhat már az is, ha tudja, nincs egyedül. Ezért nagyon fontos, hogy elmondjuk a saját történetünket. Bernadett (alapító)
Ildikó története
Én 39 évesen ismertem meg életem párját, egyszerre gyereket akartam/tunk. 10 éve volt nőgyógyászom, akihez jártam, megbeszéltem vele, hogy babát szeretnék. Minden vizsgálatot a genetikait is elvégeztek, minden rendbe volt, mégis a 24 hetes terheléses cukor után összeomlottam, 26 hetesen elvesztettem a picit, Akkor azt mondták, nem lehet gyerekem. Internetes baba-mama fórum oldalon kértem segítséget, tanácsot ahonnan azt a választ kaptam, hogy az én koromban kockázatos, de nem lehetetlen gyereket szülni, csak megfelelő szakemberek kellenek mellém. Így kerültünk Győrbe a Professzor Úrhoz. Mivel az első terhességemnél 10.7 volt a terheléses cukrom, diétáztam, figyeltem magamra nagyon. A vérnyomásomra 12 hetes kirtól szedtem gyógyszert. A cukorterhelést 17 hetes korra előre hozták, 8,9-cel nem engedtek haza. 2 nap 160,140 grammos diéta után inzulinra fogtak. Rendszeresen ellenőrzésre jártam. Vérvétel, ultrahang. A Professzor Úr azt mondta a 35. Hetet célozzuk meg. 31,5 hetesen befektetett a kórházba. A cukrom emelkedett kicsit , több inzulint adtam, nagyon keveset híztam, 4,5 kg-t. A szigorú diéta és gyógyszerek elkenére fokozatosan emelkedett az alkalikus foszfatáz szintem. A 33.hétben már 900 fölött volt. Nekem is viszketett a bőröm nagyon. Sokszor lezuhanyozram, mert a víz csökkentette. Kaptam tüdőérlelő injekciót is, hogy koraszülésnél a picit ne kelljen lélegeztetni. 965-ös értéknél megcsászároztak, kislányom 1,95 kg, 43 cm volt. Röviden ennyi történt velünk. 3 hétig voltunk Győrbe, mire 2,10 kg-val hazahoztuk.
Veronika története
A mi történetünk szerencsés kimenetelű volt, 2019 szeptemberében egészséges lányom született – és csak utólag jöttem rá, mekkora szerencséről is volt szó valójában. Ma már egy sor, a terhességem alatt tapasztalt tünetről tudom, hogy a terhességi kolesztázis okozta őket, a fokozódó viszketést leszámítva viszont egyik sem tűnt olyan horderejűnek, hogy igazán aggódni kezdtem volna. Ezért fontosnak érzem, hogy tapasztalataimat minél szélesebb körben megoszthassam: ne a szerencsén múljanak emberéletek.
A komplikációmentesen zajló várandósság 27. hetében a jobb oldali bordakosár alatt szúró fájdalmat kezdtem érezni. A fájdalom szó talán túlzás is, valójában pont olyan volt, mintha folyton beszúrt volna a levegő, és ezt a benyomást erősítette az is, hogy sportolás után mindig kicsit erőteljesebben jelentkezett. Egy kicsit azért aggasztott a dolog, így felhívtam az orvosomat, aki gyorsan fogadott is, megvizsgált, csinált egy plusz ultrahangot, és mindent a legnagyobb rendben talált. Annyiban maradtunk, hogy ha fizikai aktivitásra súlyosbodnak a tüneteim, akkor pihenjek többet, és kerüljem a megerőltető helyzeteket.
Sokáig más gyanús jel nem jelentkezett, aztán körülbelül a 36. héttől egyre gyakrabban émelyegtem, rosszul esett minden komolyabb étkezés. Semmilyen különösebb következtetést nem vontam le ebből, hiszen egy terhességben nem szokatlan az ilyesmi. Ha őszinte akarok lenni, igazából borzasztó nyűgös voltam már amúgy is, szóval betudtam a dolgot annak, hogy amikor az ember már nagyon terhes, az sosem a legkellemesebb állapot.
Megjelent viszont a kínzó viszketés. Először a tenyeremen, a belső alkar érzékeny bőrén, aztán a melleim alatt, főként zuhanyozás után. Ezen kívül égett a szemem, és estére mindig a fejem is megfájdult. Nem biztos, hogy jól emlékszem, de szerintem olyan 2-3 héten keresztül mindig kicsit erősödött, tehát ártalmatlannak tűnt először, majd egyre zavaróbbá vált. A 39. héten, amikor már amúgy is naponta jártam ctg-re, szóltam, hogy ez a kellemetlen tünet jelentkezett nálam (valójában igazán erőssé csak pár napra vált). Ekkor újabb vizsgálat következett, ami nagyon fájt, utólag tudom ezt is, hogy azért, mert duzzanatok, bőrérzékenység jelentek meg mindenfelé a testemen. A doktornő gyors labort rendelt el, én pedig hazaindultam. Még a lépcsőházban tartottam, amikor csörgött a telefonom, hogy pakoljak és induljak vissza, a telefonban elhangzott a pontos diagnózis: terhességi kolesztázis. Az a bizonyos szerencse az volt, hogy irtózatosan magas volt a májfunkcióm minden értéke, tehát noha nem mértek epesav-szintet, egyértelmű volt az eredmény. Még kikönyörögtem, hogy bemehessek a nagyfiamért az oviba, aztán becuccoltunk a kórházba.
A kórházban epesavlekötőt kaptam, amitől szinte azonnal megszűnt a viszketés, és gyakran nézték a szívhangot, azt mondták, itt várjuk már meg míg beindul a szülés. De az orvosom másnap reggel megkeresett, és kedvesen de határozottan közölte, hogy nem várunk semmire, délután bemegyünk a szülőszobára és onnan már csak babával távozunk. Ijedten kérdeztem meg, mire a nagy sietség, annyit válaszolt, hogy az állapotom méhen belüli elhalást eredményezhet. Nem volt több kérdésem, tudtam, hogy aznap valahogy szülök, erősítettem magam a feladatra, és úgy is éreztem, hogy képes leszek rá. Így is volt, szép szülésélményben volt részem az indítás ellenére, végtelenül klassz szülésznőt osztott nekem a gondviselés, a férjemmel együtt lehettünk, és másnap hajnalban a kezemben volt a kislányom.
A kolesztázisról utólag tájékoztattak és tájékozódtam. A kórházi események olyan gyorsan pörögtek, hogy akkor egyáltalán nem fogtam fel, hogy ténylegesen veszélyben vagyunk. Szép lassan kiderült, hogy már a jobb bordakosár alatti fájdalom is a máj terhelése miatt jelentkezett, mint ahogy az is, hogy az emésztési panaszaimat is ez okozta. Minden nap mértek májfunkciót, és mivel nem csökkent látványosan, egy hasi ultrahangot is végeztek, amely során kiderült, hogy epekövem van. Egy szép nagy. Az epekő hajlamosít a kolesztázisra, ahogyan a kolesztázis is okozhat epekövet, szóval nem tudni mi volt előbb, de az fontos, hogy ha esetleg vállalnék még babát, azt csakis epeműtétet követően tehetném. Előírták hát az epekímélő diétát és hazaengedtek – saját felelősségre. Én akkor már a nagyfiam miatt is mindenképp menni akartam, az orvosom pedig nem tett ellenvetést. A szülést követően hetente kellett vérvételre mennem, a májfunkcióm öt hét alatt állt vissza a normál tartományba, azóta panaszmentes vagyok, illetve vár még rám egy epekő-eltávolítás.
A kislányom egy éves koráig a legkisebb viszketéstől is pánikrohamot kaptam, és egyből azt feltételeztem, hogy nem működik jól a szervezetem. Aztán lassan ez is elmúlt. Végtelenül hálás vagyok érte, hogy a mi életünkben a kolesztázis egy pár hetes kellemetlenséget jelentett csupán, amire valószínűleg nem is gondolnék, ha nem tudnám ma már, hogy közben pengeélen táncoltunk. Őszintén remélem, hogy a történetem is segít abban, hogy a kolesztázis szűrése egyszerű várandósgondozási rutinná váljon.
Lilla története
A terhesség alatt jártam végig a kötelező szűrésekre, vérvételre. A 36. hétnél kiderült, nagy baj van, rossz a máj és az epeértékem. Nekem az epém be volt sűrűsödve, plusz magas volt minden értékem. Így derült ki, hogy ha nem figyelünk oda akkor gyorsan gyógyszerekkel akkor hasnyálmirigy gyulladásban meghalok…Sírás kétségbe esés, mi lesz, hogyan tovább, mi lesz most így velünk a gyerek jól van-e ..... minden nap néznem kellet a székletem. Ha világosodni kezdett volna, azonnal mennem kellett volna a legközelebbi egyetemi klinikára, és szigorú diétába kellett volna váltanom. De sose voltam az az ember, aki nem tudatosan táplálkozik, végig odafigyeltem az étkezésekre. Kaptam egy gyógyszert, Ursofalk a neve, azt szedni kellet 3x egy nap. De hiába volt a diéta, a gyógyszerek, a laboreredményeim rosszabbodtak minden napi megfigyelés és vérvételre járás mellett is. Így nem vártak tovább, megcsászároztak, ahol kiderült, hogy a méhlepényem már el volt halva.
És minden nap hálát adok, hogy így élek és élünk. Tudom, hogy sok kismama van ebben a helyzetben és halnak és halva születnek gyerekek, ami borzasztó! Mert elkésnek és nem időben indítanak szülészeti beavatkozásokat. Mikor feküdtem a kórházban, jött a gyerek orvos és mesélte, hogy egy másik kórházban egy kismama így járt, mint mi és a baba sajnos meghalt szülést követően. Borzasztó, hogy 2021-ben halnak megy egy ilyen probléma miatt….
Alexandra története
Nekem szintén volt. Az első terhességemnél semmi, de a második és harmadik várandóságomnál viszont ugyanezek a tüneteim voltak és iszonyatosan rossz érzés volt. Éjjel is hideg vizes ruhát tettem a bőrömre hogy csillapítsam a viszketést. Az orvosom nem tulajdonított neki nagyobb ügyet azt mondta, hogy a kiszáradt bőr miatt van. Viszont már a vakarózástól hólyagos és lila foltos lettem. Amikor a lányomat vártam a várandósság vége felé viszont szívproblémát állapítottak meg nála és nekem kellett szívgyógyszert szedni. Ez így ment mindkét terhesség végéig, de így hogy most már tudom mi volt az oka, szerencsésnek mondhatom magam hogy egészséges gyermekeim születtek (13 éves és 10 éves). Köszönöm, hogy így utólag is de megtudhattam a viszketésem okát.
Olga története
Két fiam van, jelenleg 9 és 11 évesek. Sajnos egyik
szülés sem volt problémamentes, ugyanis mindkét gyerkőccel sikerült 1-1 olyan
terhességi betegséget kifognom, amiről vajmi keveset lehet hallani. Szerencsére
mindkét esetben a legprofibb helyre kerültem még időben, pedig egyik esetben
sem volt fogadott orvosom.
Az első fiúnkat 2010. májusára vártuk, de neki egy
lepényleválás következtében már a 32. hétben világra kellett jönnie egy
életmentő császármetszéssel. Szó szerint egy hajszálon fügött az ő és az én
életem is. A lepényleválás okát egyébként az orvosok szerint sem lehet tudni,
bárkivel bármikor előfordulhat. Összesen 3 hetet töltött kórházban, ebből 1,5
hetet volt inkubátorban.
Két évvel később ezen tapasztalatok alapján a második
terhességem alatt igyekeztem minden eshetőségre felkészülni, a kórházi táskám
is már a 26. hét körül össze volt pakolva. Amikor pedig elértem a 32. hetet egy
nagy kő esett le a szívemről, hogy idáig is elértünk. Nagyjából ekkor kezdődött
egyébként a végeláthatatlan viszketés, aminek először én se tulajdonítottam túl
sok jelentőséget. Mondván honnan is tudnám mi a normális a 32. hét után,
hisz nekem azt még nem sikerült eddig
megérnem. Akkor még sejtésem se volt róla, hogy létezik egy epepangás nevezetű
betegség, hiszen erről nem beszél senki. Ugye általában csak a terhességi
cukorbetegségről és a magas vérnyomásról lehet hallani kismamaként. A 36. heti
vérvétel eredményét látva az ügyeletes doktornő elszörnyedt a májfunkciós
értékek láttán, és mai napig a fülemben cseng a kérdése: „Miért ilyen magasak
ezek az eredmények?” Hát, én meg azt honnan tudjam, gondoltam akkor magamban,
hisz nem vagyok orvos… Ők persze rögtön tudták, hogy a cholestasis-al, azaz a
terhességi epepangással van dolguk. Mindenki azt kérdezgette, hogy mióta
viszketek. Nálam tudták az okát is a dolognak, ugyanis a magzat annyira nagy
volt, hogy elnyomta az epevezetéket, és ezáltal a méreganyag nem tudott
rendesen kiválasztódni, a szervezetem pedig a bőrön keresztül próbálta leadni
azt. Lényeg, hogy ezzel a lendülettel azonnal bent is fogtak a kórházban, és
közölték, hogy szülésig ki se engednek, tehát rendezkedjek be kb. 4 hétre. Erre
azért van ilyen esetben szükség, mert így állandó felügyelet alatt tud lenni a
kismama és a baba is. Minden nap CTG-znek, és gyakoribb sűrűséggel végeznek
vérvételt és egyéb vizsgálatokat is mint normál esetben. Végig azt mondták,
hogy ez sima szülés is lehet, nem feltétlenül lesz császár, viszont ha nem
javulnak az értékeim, akkor kitűznek egy végső időpontot a császárra. Ez így is
történt, a 39. hétre adtak egy időpontot, viszont pont előtte 1 nappal elfolyt
a magzatvíz és jöttek a fájások, azaz megindult a szülés. A szülőszobán végül
úgy döntöttek, hogy mégis császár lesz, ami utólag nagyon jó döntésnek
bizonyult, ugyanis a második fiam 4150 g-al és 56 cm-el jött a világra, az én
előző hegem pedig 1 mm vékony volt, tehát szétrepedt volna, ha természetes úton
próbálom megszülni. Ráadásul szegénynek a nyaka körül volt egyszer a
köldökzsinór is. Viszont ez a műtét sokkal jobb élmény volt számomra mint az
első, amit ugyebár altatásban kellett végezniük. Itt a férjem is bent lehetett
velem végig, illetve a babát is azonnal láthattam, odahozták rögtön és később
is.
Ez az én történetem, ami szerencsére mindkét esetben pozitív eredménnyel zárult, és azóta is két szép gyönyörű fiam van, viszont amit a közeli hozzátartozóimon, barátaimon kívül nem sokan ismernek. És azért örülök nagyon Bernadett mozgalmának, mert én is hiszek benne, hogy erről a ritka betegségről sokkal többet kellene tudniuk a magyar kismamáknak, és időben fel kellene ismerni a tüneteket. Ezáltal rengeteg problémát lehetne megelőzni és életet lehetne megmenteni.
Melinda története
Spontán iker terhességemet (kétpetéjű lányokkal) probléma
mentesnek mondhatom, egészen a 33. hétig! Éjszakánként rettenetesen viszketett
a talpam és a tenyerem, ami napközben enyhült ugyan, de engem nem hagyott
nyugodni...
Sajnos a nőgyógyászom, aki az egész terhességemet végig
vitte, Ő akkor csak magánban dolgozott, tehát tudtuk, hogy kell egy “beugrós”
doki, aki a 36.héten megcsinálja a programozott császárt! Van már egy 3 éves kislányom,
aki sürgősségi császárral jött a világra, plusz az ikereknél “B” baba faros
volt, ezért indokolt volt a programozott császár! November 22-én elmentem a
választott Dokihoz, aki megvizsgált, mindent rendben talált és 2200 grammra
saccolta a lányokat! Jeleztem neki az aggodalmamat a viszketéssel kapcsolatban,
de csak húzott egyet a vállán…
Vártam egészen egy hetet, majd kértem egy beutalót vérvételre a házi orvosomtól és milyen jól tettem, ha nem teszem, most valószínűleg nem ebben a formában írok Neked! November 29-én meglett az eredményem és olyan májértékeim voltak, hogy másnap reggel be kellett feküdnöm. 2 napig szurkáltak, majd december 2-án reggel betoppant a kedves Doktor Úr és közölte, hogy 10 percem van össze pakolni, megyünk a szülőszobára, mert a máj értékeim duplázódtak! Annyi időm volt, hogy felhívjam a férjemet!
Ott, akkor a feje tetejére állt az életünk... Az NST-n már egyik baba sem mozdult meg, egyszer sem Mindenki előtt kikapták belőlem a lányokat és őszinte leszek, örültem, hogy élnek/ élünk! 34. hétre megszülettek, egyikük 2200 grammal 45 cm-rel, másikuk 1720grammal és 42cm-rel.
Igazából fel sem fogtam, hogy kora babáim születtek! És az még hozzá tartozik a történethez, hogy évekkel ez előtt eltávolították az epe hólyagomat, amivel az orvos tisztában volt! Köszönöm Neked minden leendő Anya nevében a törekvésedet, aki esetleg ilyen problémába ütközik majd! Kívánok Neked minden jót az életben! ❤️ Hatalmas ölelés!
Kati története
Nálam nem derült ki, hogy mitől, de én is szenvedtem a viszketéstől. A 35. héten kezdődött kb., először csak a tenyerem, majd a lábfejem, talpam, kézfejem, ujjaim közt. Végül a pocakom is. Éjjel sírtam, hideg vízzel zuhanyoztattam magam. Csak az csillapította. A sok vakarástól már hólyagok is lettek. Háziorvosnak, védőnőnek mondtam. Azt mondták kenegessem valami zsíros krémmel. Köszi…, augusztus közepén pont jól esett, amikor amúgy is izzadtam mindenhol. A vérképem nagy eltérést sosem mutatott. NST-n a szülésznő sem tudta, mi lehet. Szülés előtti hétvégén már az ügyeletre mentünk éjjel, annyira elviselhetetlen volt. De hazaküldtek... Hétfőn reggel barnáztam, ekkor már a 38. hetet töltöttem. Bennfogtak, mondtam a viszketést is, és hogy aznapra volt időpontom bőrgyógyászhoz magánba... Erre kerítettek időpontot a kórházi doktornőhöz. Nagyon cuki néni volt. Azt mondta, hogy ne fessem a hajam, mert biztos arra vagyok allergiás ahogy hajmosáskor végigfolyik rajtam. És írt fel fürdőkenőcsöt. Hát köszi... Szerdán szerencsére megszületett egészségesen a kisfiam. A viszketés csillapodni kezdett és 3-4 nap alatt elmúlt. Vért nem vettek a 36. heti kötelező után, és senki nem tudta mitől lehetett. Most, hogy rátaláltam az oldalra, és olvasgattam, lehet nekem is epepangásom volt. Ez már nem derül ki, de legalább tudom, hogy mire figyeljek a kistesónál.Andrea története
Terhességem hetedik hónapjának az elején kezdtem érezni, hogy viszketek. Legfőképpen a tenyerem, talpam. Fáradékonyabb és ingerültebb voltam. Azt mondták a rokonok, hogy a stressz (anyagi biztonság elvesztése, férjem távolléte).
De én éreztem, hogy ez valami más, rosszabb minden eddiginél.
Utána olvastam és megfigyeltem, hogy a terhességi epepangás többi tünete is jelen van-e, csak esetleg nem figyeltem. És igen. Megváltozott a vizeletem, székletem színe. Ahogy teltek a napok, egyre több helyen viszkettem és még intenzívebben.
Elmentem a háziorvoshoz. Írt ki gyógyszertári fürdetőt érzékeny bőrre. Tudtam, hogy nem fog velem foglalkozni, főleg nem kér labort, ha én mondom neki, így a 36 hetes vérvételi beutalót kértem ki, arra hivatkozva, hogy most pár hétig nem tudok jönni, adja ide hamarabb.
Elmentem vérvételre, ahol nem közöltem, hogy még csak a harmincadik hétbe vagyok. Az eredmény GOT, GPT és májértékem siralmas volt.
Mentem kirendelt nőgyógyászhoz, aki már a harmadik alkalommal tolta arrébb az ultrahangot, egyéb okokra hivatkozva. Mondtam neki, hogy mi a bajom( az előző vizsgálatkor is jeleztem neki, de akkor sem érdekelte). Közölte méhszáj-vizsgálat után (?), hogy a magzat rendben van, a labor tévedhet, viszketni szabad, majd a szülés után elmúlik. Mentem a védőnőhöz, aki szerint túl sok szénhidrátot és cukrot fogyasztok...(meg se kérdezte, hogy fogyasztok-e ilyeneket)
Közben az idő telt, a bőrömet véresre vakartam mindenhol ( hajkefével, kés fokával), hiába kentem bármivel, még rosszabb lett. Próbáltam méregtelenítő géppel, jéggel, forró vízzel, de semmi nem használt. Sok réteg bőrt vakartam le a tenyeremről, talpamról sokszor zsibbadásig vakartam és mintha amit vakartam elszineződött lett volna. Olyan mintha koszos lenne a bőröm alatt. A székletem eleinte világosabb volt mint általában ( abba hagytam a vas szedését pár napra, hogy megfigyelhessem), később már méregzöld volt, fekete pontokkal. Sokszor emésztetlen élelmiszer volt benne. A vizeletem erős szagú, sötét színű. Az addig minden napos savazás miatt alig mertem enni, de a hányingert felváltotta a hányás, így még rohamosabban fogytam. Savlekötő, szódabikarbóna nem használt. Rosszullét, kimerültség, aggódás a baba miatt, viszketés...majdnem megőrültem bele! Fertőtlenítettem az ágyat, ágyneműt, plédeket, ruhákat. Mindent, ami a bőrömhöz érhet. De csak egyre rosszabb lett. Éjszaka sem tudtam aludni, csak ha már a kimerültség miatt nem éreztem a viszketést. Akkor is max másfél órát sikerült, hiszen előtte legalább 1 óráig vakarózram, utána meg 2 órán át...
Próbáltam "szerezni" Ursofalkot, mert azt gondoltam segít, de szakorvosi ajánlás nélkül nem mertem átvenni.
A családom egy része még mindig a stresszre fogta, de javasolták a magán úton való orvoslást. Abban is egyetértettünk a családommal, hogy az itteni kirendelt nőgyógyász nem hivatásként tekint a munkájára. Mikor kérdeztem, hogy van-e magánrendelése, közölte, hogy nincs és örül is neki. Látszólag sem szereti a munkáját. Jelzem szülés után 6 héttel visszamentem, mert valószínűleg végbél sérvem van a köldöksérv és az epekő mellett, de azt mondta nem lát semmi különöset . Úgyhogy mehetek megint fizetős orvoshoz .
Kerestem a nyolcadik terhességi hónapban egy magán labort epe/máj vizsgálatra, és egy magán nőgyógyászt. Az utóbbit sógornőm ajánlására (nála a kirendelt orvos szerint ciszta volt...már 5 éves, egészséges nagylánya van)
A nőgyógyász a sebesre, véraláfutásosra vakart bőröm , a magzat 2 hetes visszamaradása és a labor eredmények alapján befekvést javasolt. A fizetős labor előtt még megpróbáltuk a pipolphen injekciót. Ezt írta ki a doki. Háát...egyrészt féltettem a babát, mert ahogy az epepangásról tudtam, hogy koraszülés lehet és a pipolphent szülés előtt két héttel már nem ajánlott szedni...na de annyira elviselhetetlen volt a problémám, hogy megpróbáltam. Kiütött másfél napra. Így tudott pihenni kicsit a szervezetem, de a tünetek csak el lettek nyomva, nem megszüntetve, így a masodik injekciót már nem kértem. Amikor megjött a fizetős laboreredmény, elküldtem a dokinak, aki azonnali befekvést kért. Gyorsan siettem is a háziorvoshoz, mert azt hittem kell valami beutaló hogy felvegyenek, de azt mondta, nem ad. Ha akkora a baj, menjek a sürgősségire...
Másnap (az államvizsgám napján ) bementem, de nem a körzetemhez tartozó kórházba, hanem abba a varosba, ahol a nőgyógyászhoz mentem.
Hosszú, 8 órás várakozás után felvettek az osztályra. Jelzem nem bunkóságból ültettek egész nap a váróba, hanem mert minden ágy foglalt volt. Ekkor már a nyolcadik hónap végén járt a terhességem.
Minden nap szívhang, nst, hetente vervétel, uh, a vizitek, hogy orvosok vannak körülöttem és később hozzáértő dietetikus ... megnyugattak.
Persze a viszketés, hányás, kimerültség, megmaradt
3 hétig próbáltam nekik elmondani mi a bajom. Mivel már fogadott orvos nem lehet, minden nap más jött és még a huszadik napon is megkérdezték, miért vagyok bent... Úgy éreztem, egyet előre, kettőt hátra
Nagy nehezen elértem, hogy elküldjenek bőrgyógyászhoz. A célom az volt, hogy valaki hallja is már meg, amit mondok. Nagyon rendes volt és még azt is beleírta a leletbe, hogy a szülés korábbi megindításán el kellene gondolkozniuk. Leigazolta, hogy nem bőrgyógyászati bajom van, de azért írt ki kétfajta kenőcsöt és javasolt máriatövis kapszulát a májamra. Belgyógyászati ultrahangra javasolt, ahol kimutatták, hogy két másfél centis epekövem van.
Visszamentem az osztályra, kaptam pipolphen tablettát esténként, amit csak pár alkalommal használtam el, amikor már nagyon kész voltam. Amikor hozta a nővérke a kiírt kenőcsöket, közölte hogy ezzel kenjem magam, úgyse ér semmit, de használjam, mert drága volt .
A szülés megindításáról kb egy hétig tartott a döntés, mivel minden vizitkor más orvos volt és mindenkinek el kellett mondjam, hogy ez veszélyes és szeretném ha nem várnánk meg a végét, de idővel feladtam. Azzal nyugtattam magam, hogy sok a súlylemaradása a babának, most fejlődik ki az idegrendszere, bent jó helyen van, hiszen folyamatos vizsgálatokra járok, napi többször is van vérnyomás mérés, szívhang vizsgálat, nst, a nővérek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Amikor a főorvos úr volt viziten, mindig előkészültem a "szövegemmel" vagy a kérdésemmel. Tudom, hogy sokan vagyunk, nincs idő trécselni. Lényegretörően, tőmondatokba kérdeztem vagy mondtam, amit akartam. Tudtam, hogy az ő kezében van a döntés. Amíg a vizsgálatok alapján nem indokolt nem akarta hamarabbra hozni, hogy had nőjön a baba, de ígérte, ha úgy látja, baj van, megindítja a szülést. Ez megnyugtatott.
Már egész otthonosan mozogtam bent. Még a sürgősségi nőgyógyászati osztályra is átkerültem, amikor kevés volt a hely, mint egy dzsolidzsóker. Csak a bezártság, a tehetetlenség és az aggódás tönkre tette az idegrendszeremet.
Uh-ra kellett menni a szomszéd ágyon fekvő kismamának, de engem hívtak véletlen. Ugyanaz volt a vezetéknevünk
Mi tudtuk, de én nagyon aggódtam mindig és megbeszéltük, hogy nem kérdezünk rá, nem-e tévedtek, hátha lesz egy plusz uh-om. Így is lett. Már a vizsgálat közepén voltunk, amikor belépett a főorvos és észrevette a hibát. Én lapítottam, de hiába. Jól letolt az asszisztens, hogy miért nem mondtam, pedig nézzem meg, ott van a gépben hogy mikor volt flow. Hát mondjuk ha magyarul kérdezi, hogy volt e a héten áramlásvizsgálat, megértettem volna. Olyan stresszbe jöttem, hogy válaszolni sem tudtam a következő kérdésére, elrohantam vissza az osztályra és zokogtam, pedig az uh-n minden rendben volt. Kezdtem besokallni. Pár nap múlva elnézést kértem a hölgytől, aki kedvesen válaszolt, hogy ez legyen a legnagyobb gondunk. Akkor vettem észre, mennyire beszűkült a látóköröm és a depresszió jeleit vettem észre magamon. Eleinte még ha szarul voltam is, de beszélgettem a többiekkel. A hívásokat se volt kedvem fogadni.
A kiírt nap előtti hajnalban elfolyt a magzatvizem, és 07.05-én rövid de kemény vajúdás után fénysebességgel ugrott ki Laura. Úgy kellett elkapni. Már három és fél hónapos 4,5 kg-os, egészséges nagylány! Az én szervezetem szétroncsolódott a szülésben, de minden fájdalmat megért/megér ez a gyönyörű teremtés!
A baba miatt aggódtam nagyon és ez a stressz még az első otthon töltött hónapkra is rányomta a bélyegét. Hol volt tejem, hol nem. Már jól vagyok lelkileg és csak az epekő műtétre várok, meg hogy a többi sérvem rendezzék, mert nagyon fáj a derekam állva, ülve, fekve...
De én éreztem, hogy ez valami más, rosszabb minden eddiginél.
Utána olvastam és megfigyeltem, hogy a terhességi epepangás többi tünete is jelen van-e, csak esetleg nem figyeltem. És igen. Megváltozott a vizeletem, székletem színe. Ahogy teltek a napok, egyre több helyen viszkettem és még intenzívebben.
Elmentem a háziorvoshoz. Írt ki gyógyszertári fürdetőt érzékeny bőrre. Tudtam, hogy nem fog velem foglalkozni, főleg nem kér labort, ha én mondom neki, így a 36 hetes vérvételi beutalót kértem ki, arra hivatkozva, hogy most pár hétig nem tudok jönni, adja ide hamarabb.
Elmentem vérvételre, ahol nem közöltem, hogy még csak a harmincadik hétbe vagyok. Az eredmény GOT, GPT és májértékem siralmas volt.
Mentem kirendelt nőgyógyászhoz, aki már a harmadik alkalommal tolta arrébb az ultrahangot, egyéb okokra hivatkozva. Mondtam neki, hogy mi a bajom( az előző vizsgálatkor is jeleztem neki, de akkor sem érdekelte). Közölte méhszáj-vizsgálat után (?), hogy a magzat rendben van, a labor tévedhet, viszketni szabad, majd a szülés után elmúlik. Mentem a védőnőhöz, aki szerint túl sok szénhidrátot és cukrot fogyasztok...(meg se kérdezte, hogy fogyasztok-e ilyeneket)
Közben az idő telt, a bőrömet véresre vakartam mindenhol ( hajkefével, kés fokával), hiába kentem bármivel, még rosszabb lett. Próbáltam méregtelenítő géppel, jéggel, forró vízzel, de semmi nem használt. Sok réteg bőrt vakartam le a tenyeremről, talpamról sokszor zsibbadásig vakartam és mintha amit vakartam elszineződött lett volna. Olyan mintha koszos lenne a bőröm alatt. A székletem eleinte világosabb volt mint általában ( abba hagytam a vas szedését pár napra, hogy megfigyelhessem), később már méregzöld volt, fekete pontokkal. Sokszor emésztetlen élelmiszer volt benne. A vizeletem erős szagú, sötét színű. Az addig minden napos savazás miatt alig mertem enni, de a hányingert felváltotta a hányás, így még rohamosabban fogytam. Savlekötő, szódabikarbóna nem használt. Rosszullét, kimerültség, aggódás a baba miatt, viszketés...majdnem megőrültem bele! Fertőtlenítettem az ágyat, ágyneműt, plédeket, ruhákat. Mindent, ami a bőrömhöz érhet. De csak egyre rosszabb lett. Éjszaka sem tudtam aludni, csak ha már a kimerültség miatt nem éreztem a viszketést. Akkor is max másfél órát sikerült, hiszen előtte legalább 1 óráig vakarózram, utána meg 2 órán át...
Próbáltam "szerezni" Ursofalkot, mert azt gondoltam segít, de szakorvosi ajánlás nélkül nem mertem átvenni.
A családom egy része még mindig a stresszre fogta, de javasolták a magán úton való orvoslást. Abban is egyetértettünk a családommal, hogy az itteni kirendelt nőgyógyász nem hivatásként tekint a munkájára. Mikor kérdeztem, hogy van-e magánrendelése, közölte, hogy nincs és örül is neki. Látszólag sem szereti a munkáját. Jelzem szülés után 6 héttel visszamentem, mert valószínűleg végbél sérvem van a köldöksérv és az epekő mellett, de azt mondta nem lát semmi különöset . Úgyhogy mehetek megint fizetős orvoshoz .
Kerestem a nyolcadik terhességi hónapban egy magán labort epe/máj vizsgálatra, és egy magán nőgyógyászt. Az utóbbit sógornőm ajánlására (nála a kirendelt orvos szerint ciszta volt...már 5 éves, egészséges nagylánya van)
A nőgyógyász a sebesre, véraláfutásosra vakart bőröm , a magzat 2 hetes visszamaradása és a labor eredmények alapján befekvést javasolt. A fizetős labor előtt még megpróbáltuk a pipolphen injekciót. Ezt írta ki a doki. Háát...egyrészt féltettem a babát, mert ahogy az epepangásról tudtam, hogy koraszülés lehet és a pipolphent szülés előtt két héttel már nem ajánlott szedni...na de annyira elviselhetetlen volt a problémám, hogy megpróbáltam. Kiütött másfél napra. Így tudott pihenni kicsit a szervezetem, de a tünetek csak el lettek nyomva, nem megszüntetve, így a masodik injekciót már nem kértem. Amikor megjött a fizetős laboreredmény, elküldtem a dokinak, aki azonnali befekvést kért. Gyorsan siettem is a háziorvoshoz, mert azt hittem kell valami beutaló hogy felvegyenek, de azt mondta, nem ad. Ha akkora a baj, menjek a sürgősségire...
Másnap (az államvizsgám napján ) bementem, de nem a körzetemhez tartozó kórházba, hanem abba a varosba, ahol a nőgyógyászhoz mentem.
Hosszú, 8 órás várakozás után felvettek az osztályra. Jelzem nem bunkóságból ültettek egész nap a váróba, hanem mert minden ágy foglalt volt. Ekkor már a nyolcadik hónap végén járt a terhességem.
Minden nap szívhang, nst, hetente vervétel, uh, a vizitek, hogy orvosok vannak körülöttem és később hozzáértő dietetikus ... megnyugattak.
Persze a viszketés, hányás, kimerültség, megmaradt
3 hétig próbáltam nekik elmondani mi a bajom. Mivel már fogadott orvos nem lehet, minden nap más jött és még a huszadik napon is megkérdezték, miért vagyok bent... Úgy éreztem, egyet előre, kettőt hátra
Nagy nehezen elértem, hogy elküldjenek bőrgyógyászhoz. A célom az volt, hogy valaki hallja is már meg, amit mondok. Nagyon rendes volt és még azt is beleírta a leletbe, hogy a szülés korábbi megindításán el kellene gondolkozniuk. Leigazolta, hogy nem bőrgyógyászati bajom van, de azért írt ki kétfajta kenőcsöt és javasolt máriatövis kapszulát a májamra. Belgyógyászati ultrahangra javasolt, ahol kimutatták, hogy két másfél centis epekövem van.
Visszamentem az osztályra, kaptam pipolphen tablettát esténként, amit csak pár alkalommal használtam el, amikor már nagyon kész voltam. Amikor hozta a nővérke a kiírt kenőcsöket, közölte hogy ezzel kenjem magam, úgyse ér semmit, de használjam, mert drága volt .
A szülés megindításáról kb egy hétig tartott a döntés, mivel minden vizitkor más orvos volt és mindenkinek el kellett mondjam, hogy ez veszélyes és szeretném ha nem várnánk meg a végét, de idővel feladtam. Azzal nyugtattam magam, hogy sok a súlylemaradása a babának, most fejlődik ki az idegrendszere, bent jó helyen van, hiszen folyamatos vizsgálatokra járok, napi többször is van vérnyomás mérés, szívhang vizsgálat, nst, a nővérek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Amikor a főorvos úr volt viziten, mindig előkészültem a "szövegemmel" vagy a kérdésemmel. Tudom, hogy sokan vagyunk, nincs idő trécselni. Lényegretörően, tőmondatokba kérdeztem vagy mondtam, amit akartam. Tudtam, hogy az ő kezében van a döntés. Amíg a vizsgálatok alapján nem indokolt nem akarta hamarabbra hozni, hogy had nőjön a baba, de ígérte, ha úgy látja, baj van, megindítja a szülést. Ez megnyugtatott.
Már egész otthonosan mozogtam bent. Még a sürgősségi nőgyógyászati osztályra is átkerültem, amikor kevés volt a hely, mint egy dzsolidzsóker. Csak a bezártság, a tehetetlenség és az aggódás tönkre tette az idegrendszeremet.
Uh-ra kellett menni a szomszéd ágyon fekvő kismamának, de engem hívtak véletlen. Ugyanaz volt a vezetéknevünk
Mi tudtuk, de én nagyon aggódtam mindig és megbeszéltük, hogy nem kérdezünk rá, nem-e tévedtek, hátha lesz egy plusz uh-om. Így is lett. Már a vizsgálat közepén voltunk, amikor belépett a főorvos és észrevette a hibát. Én lapítottam, de hiába. Jól letolt az asszisztens, hogy miért nem mondtam, pedig nézzem meg, ott van a gépben hogy mikor volt flow. Hát mondjuk ha magyarul kérdezi, hogy volt e a héten áramlásvizsgálat, megértettem volna. Olyan stresszbe jöttem, hogy válaszolni sem tudtam a következő kérdésére, elrohantam vissza az osztályra és zokogtam, pedig az uh-n minden rendben volt. Kezdtem besokallni. Pár nap múlva elnézést kértem a hölgytől, aki kedvesen válaszolt, hogy ez legyen a legnagyobb gondunk. Akkor vettem észre, mennyire beszűkült a látóköröm és a depresszió jeleit vettem észre magamon. Eleinte még ha szarul voltam is, de beszélgettem a többiekkel. A hívásokat se volt kedvem fogadni.
A kiírt nap előtti hajnalban elfolyt a magzatvizem, és 07.05-én rövid de kemény vajúdás után fénysebességgel ugrott ki Laura. Úgy kellett elkapni. Már három és fél hónapos 4,5 kg-os, egészséges nagylány! Az én szervezetem szétroncsolódott a szülésben, de minden fájdalmat megért/megér ez a gyönyörű teremtés!
A baba miatt aggódtam nagyon és ez a stressz még az első otthon töltött hónapkra is rányomta a bélyegét. Hol volt tejem, hol nem. Már jól vagyok lelkileg és csak az epekő műtétre várok, meg hogy a többi sérvem rendezzék, mert nagyon fáj a derekam állva, ülve, fekve...
Dia története
A mi kis családunk kálváriája a terhesség 16. hetében kezdődött, amikor először vettem részt a TB által támogatott terhesgondozáson, de szerencsére happy end-el végződött. A kislányunk édesen alszik, miközben én írom a történetünket.
A véreredményemben a májfunkciós értékek nagyon magasak voltak, ami miatt a nőgyógyász kontroll vizsgálatot kért a belgyógyászaton. Mivel a 20. hétig folyamatosan hánytam, a belgyógyász arra fogta, hogy a hányások miatt is lehetnek magasak az értékek ( éhgyomorra sokszor epét hánytam), javasolta, hogy próbálkozzak meg vele, hogy elkerüljem a hányást. Kis idő múlva a hányás elmaradt, viszont elkezdtem viszketni. Először csak azt hittem, hogy ki van száradva a bőröm és amiatt van, de hiába használtam krémeket, testápolókat, semmitől nem csillapodott. Általában este jelentkezett a viszketés. Egy hét után kezdett gyanús lenni, hogy nem múlik, ezért elkezdtem a netem utánaolvasni. Mindenféle borzalmat olvastam, ezért vártam, hogy mehessek a belgyógyászatra kontrollra. Aznap felhívtak a szakrendelőből, hogy az orvost oltópontra irányították, majd telefonáljak másik időpontért. Mondtam, hogy vannak problémáim, amit minél hamarabb szeretnék belgyógyásszal megbeszélni, de ennek ellenére sem fogadtak. Felkerestem egy magán belgyógyászt, aki megerősített az epepangásban, de mondta, hogy ez ismeretlen a számára, majd utána néz, de ne aggódjak, maximum annyi hátrány lesz, hogy nem szülhetek természetes úton, nehogy a májam erőlködés közben sérüljön. Vettek vért. Az értékek egyre magasabbak lettek, aztán kaptam egy telefont a magánklinikáról, hogy elég gyanús, hogy hepatitis fertőzésem van, ezért ismételjük meg a vérvételt. Szerencsére ott minden negatív lett. A magán nőgyógyászom asszisztense képben volt ezzel kapcsolatban, ezért felírták az Ursofalkot és javasolták, hogy menjek a terhességi ambulanciára, hogy vegyenek ott is gondozásba, ha esetleg bármi probléma lenne, ismerjék az esetemet és azonnal tudjanak cselekedni. Május 18-án, a szabadságom első napján elmentem a terhes ambulanciára, ahol már akkor benne volt a protokollban az epesavszint mérés. Az eredményekből kiderült, hogy több, mint tízszerese az érték a megengedettnek, ezért javasolták, hogy pár napra feküdjek be megfigyelésre. Másnap reggel beköltöztem. Naponta NST-vel, és heti 2 ultrahanggal ellenőrizték a Babócánk állapotát. A részlegvezető kérésére konzíliumot kértek hepatológussal. A doktornő rengeteg, nagyon drága vizsgálatot kért, hogy kizárja a rejtett májbetegséget. 2 hét bentfekvés után szembesültem vele, hogy hétvégén férjhez megyek, és hiába emelték a gyógyszeradagot, nem akart csökkenni az érték. Hazaengedtek hétvégére, hogy férjhez mehessek. :) Következő héten javultak az eredmények, lecsökkent az epesav 42-re. Hazaengedtek, de leszögezték, hogy amint rosszabbodik a helyzet, azonnal vissza kell feküdjek. 3 otthon töltött nap után eljött az első kontroll napja, a férjem ment vissza dolgozni 2 hétre Németországba, én pedig gyomorideggel mentem az ambulanciára és hepatológiára. Délután meglettek az eredmények, a Doktornő közölte, hogy vissza kell feküdjek azonnal, mert megint az egekben az epesav. Aznap már bent aludtam. Őszintén megmondom, hogy nem nagyon hittem benne, hogy lehet drasztikus végkimenetele is, mivel még a viszketésem is elmúlt, illetve a baba is szépen fejlődött, se az NST-n, se az ultrahangon nem volt sosem eltérés. Nagyon haza akartam menni, ezért próbálkoztam mindenféle diétával, lúgosítással. Vettek vért éhgyomorra, étkezes után, hetente 2-3 alkalommal. Az egyik eredmény bíztató, a következő vérvételnél aggasztó volt. Senki nem értette, én kísérleteztem továbbra is magamon, hátha valami segít lecsökkenteni. Az orvosok elmondták, hogy az orvostudomány ezen a téren nagyon gyerekcipőben jár. Pár hét után közölték velem, hogy nem mehetek haza, majd csak gyerekkel, ami nagyon elkeserítő volt, hiszen az osztályon csak én voltam állandó, illetve a személyzet. Nagyon sokszor szóba került, hogy ha nem javul a helyzet, akkor hamarabb fogok szülni császármetszéssel, amit egyáltalán nem szerettem volna, hiszen a babám a legjobban a pocakban tud fejlődni. Szerencsére, mivel a baba eredményei nagyon kielégítőek voltak, ezért kitartottak a 37. heti szülésindukcióban. Nagyon vártuk az időpontot. Végre eljött a nap, amikor a pontos dátum ki lett tűzve. Zokogtam örömömben, hogy végre vége ennek a kálváriának és hazamehetek a Drágaságommal. Aztán elérkezett az utolsó este, összepakoltam a cuccomat és beszélgettem egy utolsót a bentiekkel, eközben jött egy nagyon erős fájdalom, ami még soha. Megrepedt a magzatburok. Azonnal irány a szülőszobára. 30 órás vajúdás után pedig makk egészségesen Apa és Anya szeme fénye és 2 nap múlva otthon voltunk. Ajánlottam az oldalt egy Rezidens orvosnak, hátha tud segíteni nekik is, hogy minél többet tudjanak meg az epepangásról. Ha olvassa a bejegyzést, akkor biztosan rám ismer. Ezúton is szeretném megköszönni a Nőgyógyászok lelkiismeretes munkáját.
Remélem, ha másban nem is, de lelki támogatást nyújtok azoknak a kismamáknak, akik hasonló cipőben járnak. Kitartás!!!!
Minden a cikkel kezdődött. A net feldobta a célzott hirdetéseket, nagyon betalálnak és ez ütött rendesen. Második terhességem 30. hetében jártam, mikor találkoztam Bernadett szomorú történetével. 2 nap múlva enyhe viszketés jeleit vettem észre az ujjaimnál, persze egyből megijedtem, de betudtam hideg idővel beköszöntő csontszáraz kezeimnek a dolgot és picit lehet be is beszéltem. Aztán éjjel a talpam is viszketett a talpam egy rövid ideig. Másnap az első dolgom volt utánanézni, hogy mi ez az epepangás, mert bár nem volt más egyéb súlyos tünetem szerettem volna ellenőrizni, hogy minden rendben van.
Épp azon a héten volt esedékes a 3. genetikai uh, ahol a baba szívhangja picit alacsonyabb volt és mikor megemlítettem a doktornőnek az enyhe viszketést, egyből javasolta az epesavszint mérést. Ezzel ugyan nem lettem megnyugtatva, a következő hét folyamatos aggódással telt, bár tudom pont ezt kellett volna leginkább kerülni, de mit tehet az ember.
A másnap délelőttöt telefonálással töltöttem, bújtam a netet és a face csoportokat, így találtam rátok is. :)
Először a győri kórházat kerestem fel, bár Gödöllőről az sem kis út, de sajnos falba ütköztem, mert nem helyi lakosként maximum akkor tudtak volna fogadni, ha van győri orvosom. Mondjuk a telefonon elért laboros kolléganő sem volt igazán tisztában azzal, hogy az epesavat külön is lehet mérni, nekem kellett elmagyarázni, hogy már pedig van ilyen vizsgálat. A pesti és magánintézményeket fel se kerestem, mert a 21 napos leletkiadás gondolata (úgy hogy még fizetek is érte nem keveset) kikészített.
Így nem maradt más, mint a debrecenieket felhívni. Már akkor tudtam, hogy megértő fülekre találtam amikor elkérték a telefonszámom, mert utána akartak kérdezni a részleteknek az illetékes kollégánál, aki még aznap vissza is hívott. Egy nagyon kedves és segítőkész kollegina hívott fel (Budainé Tóth Judit, hatalmas köszönet neki), hogy mik a panaszaim és nem nézett hülyének a kis viszketésemmel vagy zavart le azzal, hogy nem csak száraz a bőröm, hanem elmagyarázta a dolgok menetét. Leírtam mindent, amit lehetett, de később akadt még kérdésem és akárhányszor kerestem a hölgyet, mindig felvette a telefont, szívesen válaszolt és nem nevetett ki, hogy jaj anyuka csak túlságosan aggódni tetszik.
A vér elszállítását nem tudtam kivitelezni, így utazni kényszerült a család, próbáltuk költséghatékonyabban megoldani szakorvosi beutaló útján, de ugye a magándokis nem játszik a pakliban, a területi nőgyógyász viszont a problémára utaló lelet fejében adott volna beutalót. Mondanom sem kell, hogy ez mélységesen felháborított, mivel pont ezt szerettem volna kideríteni, hiszen a májfunkció értékeim rendben voltak,
Nem estem kétségbe, mert erre az esetre is felkészített Judit, akivel egész héten tartottam a kapcsolatot, hogy ne utazzak feleslegesen a kórház laboratóriumában leveszik a vért és csak átsétálok a sarkon túli fizetős egységbe, ahol elvégzik az epesavszint mérést. Így más dolgom nem volt, mint a megbeszélt napon időben odaérni, hiszen nincs egész nap vérvétel és átsétálni a mintát leadni. Tudtak rólam mindkét intézményben, szeretettel vártak (tényleg így mondták a telefonban) és a vizsgálat 4000 forintba került, így hogy vittem a vérmintát (a benzinköltséget nem számolva, de a babáért mindent), ráadásul még aznap délután felhívtak az eredménnyel és este még email-ben is megkaptam a hivatalos dokumentumot. Nem is értették, hogy máshol miért olyan sok idő az eredményt megkapni, holott ez egy nap alatt megvan. Azt is megjegyezték, hogy a cikk óta igencsak megemelkedett ezen vizsgálatra érkező kismamák száma, amit nem is csodálok.
Kicsivel a határérték felett volt az értékem, (0-10 között normális, 13,6 lett) de megnyugtattak, hogy ez teljesen jó, aggodalomra nem ad okot és amiatt is picit magasabb, hogy nem éhgyomri volt a vizsgálat.
Végül egy hét alatt izgultam annyit, mint az első terhesség alatt, akkor a boldog tudatlanságban éltem, mit sem sejtve, hogy létezik ilyen alattomos betegség.
Köszönettel tartozom Bernadettnek, hogy felnyitotta sok kismama szemét a vizsgálat fontosságára és a team-nek, akik a blog és a face csoport mögött állnak, sok hasznos információval láttak el.
A véreredményemben a májfunkciós értékek nagyon magasak voltak, ami miatt a nőgyógyász kontroll vizsgálatot kért a belgyógyászaton. Mivel a 20. hétig folyamatosan hánytam, a belgyógyász arra fogta, hogy a hányások miatt is lehetnek magasak az értékek ( éhgyomorra sokszor epét hánytam), javasolta, hogy próbálkozzak meg vele, hogy elkerüljem a hányást. Kis idő múlva a hányás elmaradt, viszont elkezdtem viszketni. Először csak azt hittem, hogy ki van száradva a bőröm és amiatt van, de hiába használtam krémeket, testápolókat, semmitől nem csillapodott. Általában este jelentkezett a viszketés. Egy hét után kezdett gyanús lenni, hogy nem múlik, ezért elkezdtem a netem utánaolvasni. Mindenféle borzalmat olvastam, ezért vártam, hogy mehessek a belgyógyászatra kontrollra. Aznap felhívtak a szakrendelőből, hogy az orvost oltópontra irányították, majd telefonáljak másik időpontért. Mondtam, hogy vannak problémáim, amit minél hamarabb szeretnék belgyógyásszal megbeszélni, de ennek ellenére sem fogadtak. Felkerestem egy magán belgyógyászt, aki megerősített az epepangásban, de mondta, hogy ez ismeretlen a számára, majd utána néz, de ne aggódjak, maximum annyi hátrány lesz, hogy nem szülhetek természetes úton, nehogy a májam erőlködés közben sérüljön. Vettek vért. Az értékek egyre magasabbak lettek, aztán kaptam egy telefont a magánklinikáról, hogy elég gyanús, hogy hepatitis fertőzésem van, ezért ismételjük meg a vérvételt. Szerencsére ott minden negatív lett. A magán nőgyógyászom asszisztense képben volt ezzel kapcsolatban, ezért felírták az Ursofalkot és javasolták, hogy menjek a terhességi ambulanciára, hogy vegyenek ott is gondozásba, ha esetleg bármi probléma lenne, ismerjék az esetemet és azonnal tudjanak cselekedni. Május 18-án, a szabadságom első napján elmentem a terhes ambulanciára, ahol már akkor benne volt a protokollban az epesavszint mérés. Az eredményekből kiderült, hogy több, mint tízszerese az érték a megengedettnek, ezért javasolták, hogy pár napra feküdjek be megfigyelésre. Másnap reggel beköltöztem. Naponta NST-vel, és heti 2 ultrahanggal ellenőrizték a Babócánk állapotát. A részlegvezető kérésére konzíliumot kértek hepatológussal. A doktornő rengeteg, nagyon drága vizsgálatot kért, hogy kizárja a rejtett májbetegséget. 2 hét bentfekvés után szembesültem vele, hogy hétvégén férjhez megyek, és hiába emelték a gyógyszeradagot, nem akart csökkenni az érték. Hazaengedtek hétvégére, hogy férjhez mehessek. :) Következő héten javultak az eredmények, lecsökkent az epesav 42-re. Hazaengedtek, de leszögezték, hogy amint rosszabbodik a helyzet, azonnal vissza kell feküdjek. 3 otthon töltött nap után eljött az első kontroll napja, a férjem ment vissza dolgozni 2 hétre Németországba, én pedig gyomorideggel mentem az ambulanciára és hepatológiára. Délután meglettek az eredmények, a Doktornő közölte, hogy vissza kell feküdjek azonnal, mert megint az egekben az epesav. Aznap már bent aludtam. Őszintén megmondom, hogy nem nagyon hittem benne, hogy lehet drasztikus végkimenetele is, mivel még a viszketésem is elmúlt, illetve a baba is szépen fejlődött, se az NST-n, se az ultrahangon nem volt sosem eltérés. Nagyon haza akartam menni, ezért próbálkoztam mindenféle diétával, lúgosítással. Vettek vért éhgyomorra, étkezes után, hetente 2-3 alkalommal. Az egyik eredmény bíztató, a következő vérvételnél aggasztó volt. Senki nem értette, én kísérleteztem továbbra is magamon, hátha valami segít lecsökkenteni. Az orvosok elmondták, hogy az orvostudomány ezen a téren nagyon gyerekcipőben jár. Pár hét után közölték velem, hogy nem mehetek haza, majd csak gyerekkel, ami nagyon elkeserítő volt, hiszen az osztályon csak én voltam állandó, illetve a személyzet. Nagyon sokszor szóba került, hogy ha nem javul a helyzet, akkor hamarabb fogok szülni császármetszéssel, amit egyáltalán nem szerettem volna, hiszen a babám a legjobban a pocakban tud fejlődni. Szerencsére, mivel a baba eredményei nagyon kielégítőek voltak, ezért kitartottak a 37. heti szülésindukcióban. Nagyon vártuk az időpontot. Végre eljött a nap, amikor a pontos dátum ki lett tűzve. Zokogtam örömömben, hogy végre vége ennek a kálváriának és hazamehetek a Drágaságommal. Aztán elérkezett az utolsó este, összepakoltam a cuccomat és beszélgettem egy utolsót a bentiekkel, eközben jött egy nagyon erős fájdalom, ami még soha. Megrepedt a magzatburok. Azonnal irány a szülőszobára. 30 órás vajúdás után pedig makk egészségesen Apa és Anya szeme fénye és 2 nap múlva otthon voltunk. Ajánlottam az oldalt egy Rezidens orvosnak, hátha tud segíteni nekik is, hogy minél többet tudjanak meg az epepangásról. Ha olvassa a bejegyzést, akkor biztosan rám ismer. Ezúton is szeretném megköszönni a Nőgyógyászok lelkiismeretes munkáját.
Remélem, ha másban nem is, de lelki támogatást nyújtok azoknak a kismamáknak, akik hasonló cipőben járnak. Kitartás!!!!
Júlia története
Elnézést hosszú leszek, de szeretném megosztani az elmúlt 2 hetem veletek.Minden a cikkel kezdődött. A net feldobta a célzott hirdetéseket, nagyon betalálnak és ez ütött rendesen. Második terhességem 30. hetében jártam, mikor találkoztam Bernadett szomorú történetével. 2 nap múlva enyhe viszketés jeleit vettem észre az ujjaimnál, persze egyből megijedtem, de betudtam hideg idővel beköszöntő csontszáraz kezeimnek a dolgot és picit lehet be is beszéltem. Aztán éjjel a talpam is viszketett a talpam egy rövid ideig. Másnap az első dolgom volt utánanézni, hogy mi ez az epepangás, mert bár nem volt más egyéb súlyos tünetem szerettem volna ellenőrizni, hogy minden rendben van.
Épp azon a héten volt esedékes a 3. genetikai uh, ahol a baba szívhangja picit alacsonyabb volt és mikor megemlítettem a doktornőnek az enyhe viszketést, egyből javasolta az epesavszint mérést. Ezzel ugyan nem lettem megnyugtatva, a következő hét folyamatos aggódással telt, bár tudom pont ezt kellett volna leginkább kerülni, de mit tehet az ember.
A másnap délelőttöt telefonálással töltöttem, bújtam a netet és a face csoportokat, így találtam rátok is. :)
Először a győri kórházat kerestem fel, bár Gödöllőről az sem kis út, de sajnos falba ütköztem, mert nem helyi lakosként maximum akkor tudtak volna fogadni, ha van győri orvosom. Mondjuk a telefonon elért laboros kolléganő sem volt igazán tisztában azzal, hogy az epesavat külön is lehet mérni, nekem kellett elmagyarázni, hogy már pedig van ilyen vizsgálat. A pesti és magánintézményeket fel se kerestem, mert a 21 napos leletkiadás gondolata (úgy hogy még fizetek is érte nem keveset) kikészített.
Így nem maradt más, mint a debrecenieket felhívni. Már akkor tudtam, hogy megértő fülekre találtam amikor elkérték a telefonszámom, mert utána akartak kérdezni a részleteknek az illetékes kollégánál, aki még aznap vissza is hívott. Egy nagyon kedves és segítőkész kollegina hívott fel (Budainé Tóth Judit, hatalmas köszönet neki), hogy mik a panaszaim és nem nézett hülyének a kis viszketésemmel vagy zavart le azzal, hogy nem csak száraz a bőröm, hanem elmagyarázta a dolgok menetét. Leírtam mindent, amit lehetett, de később akadt még kérdésem és akárhányszor kerestem a hölgyet, mindig felvette a telefont, szívesen válaszolt és nem nevetett ki, hogy jaj anyuka csak túlságosan aggódni tetszik.
A vér elszállítását nem tudtam kivitelezni, így utazni kényszerült a család, próbáltuk költséghatékonyabban megoldani szakorvosi beutaló útján, de ugye a magándokis nem játszik a pakliban, a területi nőgyógyász viszont a problémára utaló lelet fejében adott volna beutalót. Mondanom sem kell, hogy ez mélységesen felháborított, mivel pont ezt szerettem volna kideríteni, hiszen a májfunkció értékeim rendben voltak,
Nem estem kétségbe, mert erre az esetre is felkészített Judit, akivel egész héten tartottam a kapcsolatot, hogy ne utazzak feleslegesen a kórház laboratóriumában leveszik a vért és csak átsétálok a sarkon túli fizetős egységbe, ahol elvégzik az epesavszint mérést. Így más dolgom nem volt, mint a megbeszélt napon időben odaérni, hiszen nincs egész nap vérvétel és átsétálni a mintát leadni. Tudtak rólam mindkét intézményben, szeretettel vártak (tényleg így mondták a telefonban) és a vizsgálat 4000 forintba került, így hogy vittem a vérmintát (a benzinköltséget nem számolva, de a babáért mindent), ráadásul még aznap délután felhívtak az eredménnyel és este még email-ben is megkaptam a hivatalos dokumentumot. Nem is értették, hogy máshol miért olyan sok idő az eredményt megkapni, holott ez egy nap alatt megvan. Azt is megjegyezték, hogy a cikk óta igencsak megemelkedett ezen vizsgálatra érkező kismamák száma, amit nem is csodálok.
Kicsivel a határérték felett volt az értékem, (0-10 között normális, 13,6 lett) de megnyugtattak, hogy ez teljesen jó, aggodalomra nem ad okot és amiatt is picit magasabb, hogy nem éhgyomri volt a vizsgálat.
Végül egy hét alatt izgultam annyit, mint az első terhesség alatt, akkor a boldog tudatlanságban éltem, mit sem sejtve, hogy létezik ilyen alattomos betegség.
Köszönettel tartozom Bernadettnek, hogy felnyitotta sok kismama szemét a vizsgálat fontosságára és a team-nek, akik a blog és a face csoport mögött állnak, sok hasznos információval láttak el.
Anikó története
A történet 2016 tavaszán játszódik, a helyszín egy Pest közeli megyeszékhely.
A teljesen problémamentes terhességem 33. hetében tűnt fel, hogy rettenetesen viszketek. A hátamon, a talpamon, a lábujjaim közén, a tenyeremen, szóval mondjuk ki- eléggé furcsa helyeken. Illetve ugyanezen a héten volt egy rosszullétem az ebéd után- ami sajtos tészta volt (most így utólag már tudom, hogy epegörcsöm volt). Bár egyáltalán nem szeretem a google-t doktori funkciókra használni, azért kíváncsiságból beírtam, hogy terhesség viszketés- és amit olvastam ledöbbentett. Szerencsére ugyan ezen a héten volt az aktuális orvosi vizsgálatom, az orvos mindent rendben talált, kérdezte, hogy van-e valami panaszom. És akkor mondtam neki, hogy nagyon viszketek. Erre ő csak legyintett, hogy hát ez természetes- kenjem be testápolóval. Erre én mondtam, hogy ezen már túlvagyok, de azon a bizonyos helyen, fenn nem tudom bekenni- mert hogy bizony ott is viszketett. Mondtam neki, hogy arra ébredtünk a férjemmel, hogy éjjel vakarom a talpamat az ágykeret széléhez. Ezután rögtön kiírta a megfelelő labort.
Jött a 34. hét, azzal együtt az utolsó nap a munkahelyen, ez február 29.-e volt. Másnap reggel mentem a laborba, és élveztem a boldog babavárást, mostam, takarítottam, amit ilyenkor kell. Március 2-án elhaló hanggal hívott az asszisztens, hogy most azonnal a kórházas pakkommal együtt fáradjunk be édesapával mert tízszeres a határértéknek a laborom, és sürgősségi császár lesz. Én köpni nyelni nem tudtam, csak annyit tudtam mondani, hogy de hát nekem még kórházas pakkom sincs…Apa azonnal hazajött, elmentünk 1 óra alatt bevásároltunk, és rohantunk a kórházba, ahol az osztályvezető főorvos kb. a folyosón várt, annyira lecseszett a lábamról, hogy másfél órája telefonáltak- hol voltunk eddig???!!! Akkor fogtuk csak fel a férjemmel, hogy mekkora is lehet a baj. Azonnal rám tették az NST-t, és kaptam infúziót. Szívhang rendben, így fél nap elteltével kitettek az osztályra, ahol 1 hetet vendégeskedtem, epekímélő diétát írtak elő. A kórházas hét végére már csak 5-6- szoros volt a labor érték, így hazaengedtek, napi NST-re kellett járnom, kétnaponta labor, és napi kétszer magzatmozgás figyelés volt előírva. Mindent betartottam, az orvosom az utolsó hétre azért már befektetett, merthogy ezt már bírjam ki, ne ezen múljon. Természetesen nem is ellenkeztem.
Aztán elérkezett a várva várt nap- éppen a kiírás napján született meg természetes úton a mi kislányunk, teljesen egészségesen J A kórházban töltött két nap alatt mindkét éjjel kapott kékfényt. Ennek ellenére is azért sárga volt, és otthon is sárgult egyre jobban. Nagyon nehezen és keveset evett, ráadásul refluxos is volt kicsit. Nagyon nehezen tudtam beindítani a tejtermelést, az elején tápszerrel, majd színtiszta anyatejjel tudtam őt etetni- 4 hós koráig- de rengeteget kellett vele küzdeni hogy egyen. Csak az utóbbi időben döbbentem rá, hogy az epepangás hozadéka is lehet ez nála, mert bár teljesen egészséges, de egyszerűen fényevő- de nagyon durván. Most így lassan 6 évesen nem zavar már, hiszen tud szólni, ha éhes, de azért 2 hetesen, amikor 20 milit sem akart megenni, azért azt nem kívánom senkinek.
Azóta bárki, aki az ismerősi körömben babát vár, elmondom ezt a kis történetet, hogy bizony a viszketést vegye komolyan. 4 évvel ezelőtt egy félidős terhes kolléganőm felhívott, hogy mondjam már el neki mi is volt nekem pontosan, mert rémlik neki, hogy beszéltünk a viszketésről, és most ő is mindenhol is viszket. Ő ikrekkel volt terhes, neki 20-szoros volt a labor, ő a sürgősségi császárt nem úszta meg, és bár a babák koraszülöttek lettek, teljesen egészségesek. Már említettem, hogy nem szeretem a google-t doktorosdira használni, de hiszem azt, hogy ez most az én kislányom életét, és egy kolléganőm gyermekeinek az életét mentette meg.
Bízom benne, hogy sikerül elérned azt a célt, hogy kötelezővé tegyék ezt a rutin labor vizsgálatot, hisz legalább olyan fontos szerintem, mint a terheléses cukor vizsgálat. Érdekes módon egyébként a hát viszketésem nekem azóta is megmaradt, pedig már szülés után 5 nappal visszament a laboreredményem a határértéken belülire.
És még egy érdekesség. Amikor kiderült ez az egész anyukám mondta, hogy a terhesség vége felé, amikor velem volt várandós (3. gyermek vagyok), hasonlóképp viszketett ős is mindenhol. Éjjelre betett mindig egy fa vállfát az ágy végébe a lábához, és azon „vakarózott”. Tehát 35 évvel ezelőtt is volt ilyen, csak nem tudtak róla, és lehetséges, hogy öröklődik, vagy csak a véletlen hozta így, ki tudja.
Én bizony arra buzdítok mindenkit, hogy akinek kicsit is furcsa tünetei vannak, beszéljen az orvosával, és előtte azért tájékozódjon- mert ha nem állok ki magamért, lehet, hogy nekem sem lenne egy csodaszép kislányom.
Barbara története
Epepandás?! Vidám, boldog és fitt első várandóssággal kezdődik a mi történetünk, amit tervezett otthonszüléssel zártunk volna. A második trimeszteri nagy labornál még rendben voltam a GOT, GPT és alkalikus foszfatáz értékeim, ám a harmadiknál már elkezdtek elmászni. Többszöri ismétlés következett az értékek pedig hullámoztak, hol az egyik romlott hol a másik, de a tipikus viszketés tünet nem jelentkezett. Többek között a bábák kérésére a természetességéről híres budai háttérkórházam szülészetére mentem 37+5 naposan, hogy hátha ők tudnak mondani valami okosat. Újabb labor, ctg, az ingadozás konstans, a kisasszony jól van, eredmény: 39. betöltött héten ballonos indítás lesz. Így 9 napom maradt megbeszélni a babámmak, hogy ha készen áll, jöjjön, nagyon várjuk. Epepangásról olvastam és beszéltem is a bábákkal, úgyhogy nem voltak teljesen nyugodt napok, hetek mikor újabb laborokra vártunk. Utólag nagyon nem értem, hogy az epesavszint mérés mint lehetőség miért nem hangzott el egyik orvostól, szülésznőtől, bábától sem. Azonnal robogtam volna magán laborba vagy Debrecenbe, hogy tudjuk, az-e, aggódjunk-e tovább vagy lépni szükséges-e.A mi történetünk végül szerencsés, a szülés beindult természetesen és egészséges kislányunk született! Az, hogy epepangás volt-e nem kaptam választ. Azóta megtudtam, hogy 75% eséllyel a következő várandósságomat is érintheti, így remélem, hogy a mozgalom ajánlásának köszönhetően egy hepatológus meg tudja utólag mondani. Természetesen a választól függetlenül nézni fogjuk a leendő várandósságom során az epesavszintet, de erősen árnyalja, hogy honnan indulok.
Nagyon értékes, amit a mozgalom elindított, hálás köszönet érte!